Ferenczy, Gauguin és a zöld lovak

Ferenczy Károly egyik legnagyobb sajtóvisszhangot kiváltott, legtöbbet kritizált festménye az 1898-ban, a nagybányai szecesszió második évében festett Háromirályok volt, melynek keletkezési körülményeiről Lyka Károly lírai leírást közölt Festészetünk a Millenniumtól az első világháborúig című könyvében:

“A művész hajnalhasadás előtt kilovagolt az erdő széléig, s ott elmerült a lombok szürke szövedékének szemléletébe. Lassan, lopva szakadt oda az első napsugár, s most hirtelenül, szinte könnyeddé, szinte álomszerűvé vált, halk reflexek kezdték átszőni az erdőt. Mikor aztán a hegy mögül kiemelkedett a nap tányérja, egy csapásra eltűnt a látomás, és prózai valóságban feküdt előtte az erdő. A művészt ez a hangulat annyira megragadta, hogy ismételten odalovagolt hajnalt látni. A hegyoldalon leheveredve szívta magába a titokzatos hangulatképet, amely keleti mesékre emlékeztette. Szinte várta, hogy egyszerre szétváljék a bokrok lombja, s mint egy ősi regében, ködszínű paripákon lovasok alakja kezd kibontakozni. Nem nagybányai legényeké, hanem irreális álomlovagoké, akik jönnek, jönnek, mint a bibliai háromkirályok, belső erőtől hajtva… Ebből az élményből született meg Háromkirályok című képe. Ez azt is jelenti, hogy a művész nem a kép tárgyából indult ki, hanem a tárgy magától adódott természetszemléletéből.”

Ferenczy Károly: Háromkirályok, 1898 (MNG)

A képet Ferenczy a nagybányaiak második műcsarnoki kiállításán mutatta be. A Háromkirályok a tárlat talán legfontosabb műve volt – s ezt a kritikusok sem felejtették el észrevenni. Azt azonban leszögezhetjük, hogy – hasonlóan a nagybányaiak első, 1898-as bemutatkozásához – a konzervatív, csökönyös budapesti műkritika nem fogadta egyöntetű elismeréssel a műveket. “Nem érett meg még hozzá sem a közönség, sem a kritika, de még a festők közül is csak kevesen” – jegyzi meg Réti István. Ferenczy Valér is kiemelte a kép sikertelenségét:

“Talán egy képe sem volt célpontja annyi együgyű megjegyzésnek, gáncsnak, sületlen élcnek, mint éppen ez a költői szépségű, hatalmas alkotása. Persze, aki nem élt annyira benső kapcsolatban a természettel, aki nem ismeri olyan jól az erdő sűrűjében előforduló megkapó világításokat, az értetlenül állt e kép előtt, »a zölt ló« előtt, melyről annyi badarságot összebeszéltek, írtak.

Ily vonatkozásban azt sem szabad elfelejteni, hogy az még minden vonalon a természethűség ideje volt a festészetben; ma bezzeg senki sem akad fönn azon, ha akár békazöld is egy ló egy képen. Atyám legfeljebb egy kissé hangsúlyozta a lombon átszűrődő világítás zöldes színét, mint ahogyan általában elve volt, hogy túlozni kell azt, ami jellemző.”

A lelkes támogatók írásai mellett nem csupán Ferenczy, de a többi nagybányai társa is sok lesújtó kritikát kapott. Ennek okait fejtegette Réti a művésztelepről írt monográfiájában:

“De ha ez a kiállítás nem is gyűjtött magába annyi nagyobb művet, mint az első bemutatkozó, nem lehetett azt mondani, hogy a siker kisebb, az elsimerés kevesebb lett volna. Sőt még általánosabb volt, bárha akadtak most is makacs gáncsoskodók. Nem hatott ugyan már az újdonságnak azzal az ingerével, mint az előző kiállítás, de talán épp ezért tetszett szélesebb körben, nem hívott ki annyi ellentmondást. A képeket megszokta az emberek szeme, és divat lett a nagybányaiakat dicsérni, festészetüket elismerni, és ezzel kapcsolatban a nagy Műcsarnokot is illett lesajnálni. Igaz, hogy a hivatalos tárlat ebben az évben elég okot adott rá. Csak mint tünetet említem fel azt is, hogy némelyek a Műcsarnok egyes képein az előző évi nagybányai kiállítás hatását véltek észrevenni.”

Ferenczy Károly: Háromkirályok (tanulmány), 1898 (HOM)

Ferenczy Valér apja festményének későbbi történetét is leírja:

“A Háromkirályok iránt nyílvánuló nagyfokú értelmetlenség bántotta; noha ezt, előttem legalább, sose nyilvánította, mégis érzem, hogy így volt. És talán ez is oka lehetett annak, hogy ezt a nagyszabású alkotását könnyedén, nevetségesen alacsony áron adta el. Egy alkalommal, amikor a kép a pesti kiállításról már visszakerült Nagybányára, atyám rossz kedvében azt találta mondani egy barátjának: »Áh, ezt odaadnám 50 forintért!« Néhány nap múlva meglepő dolog történt: a jó barát [dr. Harácsek Imre nagybányai újságíró, a Nagybánya és vidéke című lap szerkesztője] ezt komolyan vette, és hozott egy vevőt, egy nagybányai ügyvédet [Fülep Imrét], aki ezen az áron reflektált a képre. Tanúja voltam ennek a meglepő, valóban kínos jelenetnek, sőt, mint merész gyerekben, volt bennem bátorság, hogy az illetők jelenlétében kértem apámat: ne adja, hiszen nyilvánvaló volt, hogy azt az árat csak úgy rossz kedvében mondta volt. Apám azonban állta szavát, és az ügyvéd sietett az árat kifizetni. Később, nem sokkal atyám elhunyta után, a háború utolsó évében egy pesti műkereskedő az ügyvéd özvegyétől megvette a képet – az akkori árviszonyokhoz képest – igen magas áron.”

A mű ezt követően Schuler Gusztáv tulajdonába került, majd Lányi Dezső gyűjteményébe vándorolt, s végül csak 1925-ben, vásárlás útján vált a Szépművészeti Múzeum gyűjteményének részévé.

Ferenczy Károly: Háromkirályok (tanulmány), 1898 (Mgt.)

De vajon miért is váltott ki olyan kontroverz érzelmeket a látogatókból Ferenczy Károly festménye? Elek Artúr – 1922-ben, a Nyugat hasábjain – találóan öntötte szavakba – akár a jelenkori – néző érzéseit a mű szemlélésével kapcsolatban:

“Gyarló világosság, szinte félhomály. Az embernek meg kellett keresnie a megfelelő szemtávolságot, sőt a nézőszöget is, hogy egy bizonyos megvilágításra beállított színességébe belelásson. […] Ma is olyan nehéz ugyan közel férni hozzá, mint valaha: meg kell várni a napnak megfelelő állását, ki kell tapogatni azt a nézőpontot, melyről csalékony sötétsége megtörik, hogy színeinek bűvös játéka láthatóvá legyen. De akkor azután ugyanolyan frissességgel és erővel árad belőle az erdő színessége, az erdőzsongásnak és erdővillódzásnak misztikus hangulata, mint valamikor, amidőn olyan újszerűen és olyan csodálatosan hatott reánk. Ma is úgy hat. Ma is harmatosan üde a hatása, s aki belenéz, könnyen belefeledkezik mesehangulatába.”

Ferenczy Károly: Háromkirályok (tanulmány), 1898 (MNG)

Iván Ede a következőket írta a művel kapcsolatban a Művészeti Tudósítóban:

“[…] Ferenczy képe közönségünk nagy része előtt érthetetlennek s nevetségesnek tűnik el, de aki ismeri s megismerte azokat a zöldes reflexeket, melyet az erős napfény áttörése zöldes bronzszínű nüanszokká alakít, melylet a »legfehérebb lovakon« is megtartja eredeti hatását, annak könnyen érthetővé válik Ferenczy erős impressziója.”

A Budapesti Hírlap szerző nélkül közölt beszámolója a nagybányaiak kiállításáról magát a képet a kiállítás középpontjaként értékeli, azonban leszögezi: “nem hiszem, hogy a nagyközönséget a kép meg fogja győzni, melynek értéke a színben és érzésben keresendő.” Szintén névtelen cikkben kritizálta a Magyar Újság a képet:

“Ferenczy Károly nagyot akar, de még nincs meg hozzá a kellő ereje. A nagy eszméi agyonnyomják, s amíg kivitelre kerülnek, eltorzulnak. A Bibliából merítette tárgyát. Nagy képe a három királyt ábrázolja, amint egy erdőn végighaladnak Betlehem felé. Az első látásra az ember semmit sem lát a képből. Valami kísérteties, kéklő világítás egészen elvakítja a szemet. Lassankint megszokja a szem a világítást, s akkor feltűnnek az alakok is s a környezet. A világítás ugyanis balról felülről jön. A vezércsillag hinti kék sugarait az erdőbe. Ennek fénye mellett ügetnek a királyok lóháton. A sok tanulmány bizonyítja, hogy Ferenczy szorgalommal látott munkájához, mely mindennek dacára tökéletlen. Az alakok csak úgy lebegnek a levegőben. Az első ló feje túl nagy; a másodikat nem is látni, a harmadik fejét meg zöld levelek borítják. A királyok pedig ugyancsak vézna legények. Csupa csont és bőr, mely úgy elfonnyadt már, mint a pergamen.”

Ferenczy Károly: Háromkirályok (tanulmány), 1898 (Mgt.)

A modern irányzatok egyik lelkes kritikusa, Lázár Béla is meglepően negatívan nyilatkozott aHáromkirályokról a Nemzet című napilapban:

“Nagy pretenziójú képet [állított ki] Ferenczy Károly […]. Ismét bibliai tárgyat választott, ismét a legnagyobb bizonytalanságban hagyja a nézőt. Tavaly is misztikus érzéseket akart kifejezni, a Hegyi Beszédet hallgató internacionális publikummal, de nem tudtuk megérteni a hatást, mert Krisztus háttal ült a nézőnek. Most három koronás lovas léptet egy erdőn át, zöldes misztikus fénybe borulva; a Királyok ők, akik Jézus születésének hírére mennek az erdőn át, vezeti őket csodás csillag, melyet csak ők láthatnak. Ez a láthatatlan csillag ontja azt a zöldessárga fényt, mely beborítja az erdőt, a három lovast lovastul, a levegőt, a fákat, egy láthatatlan fényforrásból árad felénk ez az intenzív, soha nem látott szín. Ez az a priori színhatás olyan, mintha a festő zöld pápaszemen át nézné a világot, vagy beteges lázálmában víziószerűleg jelenne meg előtte ez a színskála, mely azonban az egészséges embert nyugtalanítja, s erős, igaz hatást nem szülhet. Ebben a színfelületben elvész minden rajz, minden arány, a háttérben álló király teste óriási dimenziójú a fejhez képest, a lovak körvonalai eltűnnek, bár – s ez érdekes! – a művész igen sok stúdiumot csinált a képéhez, amelyek jók is – amikor aztán rávitte őket a vásznára, egybefolyt minden… minden…”

Ferenczy Károly: Háromkirályok (tanulmány), 1898 (Rippl-Rónai Múzeum, Kaposvár)

Éppen ezt a misztikus hangulatot, a nehezen kivehető részleteket karikírozta a Borsszem Jankó című jól ismert közkeletű élclap, melyben az 1898-as második nagybányai kiállítás több művéről jelent meg gúnyos, versbe szedett “képleírás”. A Háromkirályok a következő kínrímeket ihlette:

A sötét erdőre

Ráborult az est,

Mindent feketére,

sejtelmesre fest.

E titkos homályban

Három szent király van –

Őket keresem.

Három fehér gomba

Világít a lombra

Mélán, revesen.

Három fehér gomba

Erdő oldalán

Világít a lombra…

E három azonba‘,

Három ló talán?

Világít é három

Az erdő-határon

Mélán, revesen –

S akik Betlehemnek

Jászolához mennek

Három szent királyok –

Őket keresem,

Ó, legendás álom!

Őket megtalálom,

Itt-ott valahol;

Mintha őket látnám

Három fény-folt hátán,

Amint mind a három

Át a nagy homályon

Betlehem jászlához

Némán lovagol.

Az előbbieknél talán kicsit megengedőbben fogalmazott Kézdi Kovács László a Pesti Hírlapban, jóllehet, ő anatómiai pontatlanságokat is felró a művész számlájára:

“Sűrű erdőn át lovagol a három király, arabs lovakon, testükön a fehér lepel csodálatos fényt sugároz, mintha a lelkükből átszűrődő áhítat szent fénye volna ez; megjelenésükben van valami fenséges – az első benyomásunk azonban mégis különös. A kép színakkordjaiban van-e ez a disszonáns hang, vagy a fehér arabs ló elrajzolt formái zavarnak? De valami egy pillanatra leszállít bennünket a magasabb régiókból, melyekbe ez az érdekes kompozíció csábított.”

Ferenczy Károly: Háromkirályok (tanulmány), 1898 (Mgt.)

Végül idézzük Malonyay Dezső 1906-os Fiatalok című könyvében írottakat. Malonyayt Ferenczy nem sokra tartotta; felületességéről és téves interpretációiról még Valér is megemlékezett. Ennek ellenére a Háromkirályokról írt bekezdése szimbolikusan “pontot tesz” a képpel kapcsolatos viták végére.

“Három lovas vonul a napsütötte erdőben. Lovak, lovasok mozgása kísérteties, mondhatnók: süket s e révén olyan meseszerű. Tudjuk, hogy a pillanatnyi fénykép ez esetben egészen másként tüntetné fel a lovak izomjátékát, de ez a Ferenczy-festette mozgás meggyőzőbb, művészileg igazabb; egy vonuló karaván valamennyi tevéjének, lovának s embereinek mozgása összefoglalóan együtt van e három lovas stilizált mozgásában. Emeli az egésznek meseszerűségét az a zöldes, az a sejtelmes árnyék, amelyet a lombok vetnek az egész képre. Megdöbbentően igaz ez a hatás, – és mégis tündérvilágba ringatja a szemlélőt. napreflex ez valahonnan, talán egy domboldalról, ami nincs a képre föstve, verődik az erdőre a napfény – mégis van valami benne a rejtelmes holdfényből is. ha egy ideig már néztük, a való külvilág szinte valószínűtlennek s kis híján bántónak hat… Nyugtalanítja, bosszantja az embert, hogy a bennünket környező tárgyak annyira hétköznapi, annyira unalmas formákban mutatkoznak nekünk! … Vajon nem mi vagyunk hétköznapiak? Nem a mi szemünk lát olyan unalmasan?”

A fentebbi kritikákat végigolvasva elmondhatjuk, hogy a központi kifogás Ferenczy Károly festményével szemben éppen az impresszionisztikus elem volt: azaz az erdő mélyén zöldesnek ható fényreflexek kissé eltúlzott visszaadása. Az alakok nehezen kivehetők, a lovak pedig kétségtelenül zöldek!

Ferenczy Károly: Háromkirályok (tanulmány), 1898 (FM)

Ferenczy célja természetesen nem a természetfeletti ábrázolása, avagy a természet önkényes eltorzítása volt – hanem aktuálisan kitűzött művészi céljait igyekezett a képen megvalósítani. Az, hogy a képet a korabeli pesti közönség nem fogadta be – mint fentebb olvashattuk – némileg elkedvetlenítette a festőt, és végül a kép jóval áron aluli eladásáhhoz is vezetett. Azonban nem iktatta – nem iktathatta – ki Ferenczy legfontosabb festményeinek sorából! A mű szerepelt a festőnek általános elismerést hozó 1903-as gyűjteményes kiállításán, valamint 1912-ben a nagybányaiak jubileumi tárlatára is beválogatta a festő. A század második felében, már múzeumi közegben aHáromkirályok a magyar művészetet bemutató állandó kiállítások, valamint időszaki tárlatok gyakori szereplőjévé, a kánon részévé vált – és megjárta Párizst, Velencét és Chicagót is.

Különös egybeesés

Rátérve a bejegyzés címében megpendített húrokra: Ferenczyéhez kísértetisesen hasonló eset állt elő Paul Gauguin ugyanabban az évben – 1898-ban – festett, A fehér ló című festményével kapcsolatban.

Paul Gauguin: Le cheval blanc, 1898 (Musée D’Orsay, Párizs)

Gauguin ezt az enigmatikus, művészettörténeti utalásoktól sem mentes kései művét második, 1895 és 1901 közötti tahitii tartózkodása alatt festette egy gyógyszertáros számára, aki érthető és felismerhető alkotást kért – pusztán ezt szabta meg a megrendelés kritériumaként. Miután Gauguin elkészítette festményét, a megrendelő lenézően utasította vissza a képet, mivel a ló zöld reflexekkel volt árnyalva: “De hiszen ez a ló zöld!”

Úgy tűnik, Ferenczynek és Gauguinnek – szinte a Föld két ellentétes pontján – éppen ugyanazzal a problémával kellett szembenéznie a 19. század utolsó előtti évében: a közönség konzervatív ízlésével, no, meg a fák árnyékában óhatatlanul megzöldülő fehér lovakkal…

Forrás: http://ferenczy-mng.blogspot.hu/2012/05/ferenczy-gauguin-es-zold-lovak.html